Mert egy nap én is hős leszek....
Az apukám egy hős, legalábbis az én számomra az. Ő az egyetlen ember, aki talán igazán tudja, hogy mit élek meg egy egy roham előtt/közben és után. Talán Ő tudja igazán, hogy mennyire nehéz ez az egész megoldandó feladat, egészségügyi kihívás. De ő egy hős, mert képes volt felülemelkednie rajta és legyőzte, vagy legalábbis tudja uralni a gonosz kis koboldot. De most úgy érzem, és őszintén úgy érzem, hogy megvan bennem is az erő, hogy leküzdjem. Olyan tudás birtokában vagyok, ami által már képes vagyok hinni és látni a láthatatlant. Már egyáltalán nem számít, hogy fizikai vagy lelki, átvett vagy örökölt, és az sem számít, hogy van e neve, vagy nincsen a megoldandó feladatomnak Az sem érdekel már, hogy sokan azt gondolják szimulálok és az egészségügyi dolgozóktól is megkaptam már ezt kiszolgáltatott helyzetben. Egyszerűen ezek a dolgok már nem számítanak, és azért nem, mert sokkal jobban hiszek abban, hogy ennek az egésznek vége lesz és végre olyan életem lehet, amilyenre mindig is vágyt...