A Mennyország kapujában

Forrás

Kisgyerekként bátornak képzeljük magunkat, olyan embernek, aki soha semmitől sem fél. De ahogy nagyobbak leszünk, a társadalmi minták nevelnek fel bennünket és az egykori bátorság helyett a félelem veszi kezdetét. Biztosra veszem, hogy mindannyiunkkal előfordult már az, hogy félt, haragudott, esetleg neheztelt valamilyen helyzetre, vagy személyre. Úgy is nevezhetnénk ezt az állapotot, hogy a "Poklok Poklát" éli, vagy élte meg, de ha belegondolunk, van hogy mi magunk választottuk a Poklot, ahelyett hogy a Mennyországot választottuk volna. Mi a Menny? Hol van a Mennyek országa? A szívünkben. A kedvességben, a jó szóban, egy ölelésben, a szeretetben, a barátságban, egy kisgyermek mosolyában, csak hogy ezt nem mindig vesszük észre, pedig ezek azok a nagy dolgok, amik igazán számítanak és amik megváltoztathatják a jövőnket.

Gondoljunk bele, mennyi lehetőséget szalasztottunk el azért, mert mi túlságosan féltünk megtenni vagy elmondani valamit. Mennyi kapcsolat múlt azon, hogy mi meg mertük-e tenni az első lépéseket, de ehelyett hátra álltunk, mert féltünk. Féltünk a visszautasítástól, féltünk a szakítástól, féltünk az új dolgoktól, az ismeretlentől. Viszont, amikor mi féltünk valamit megtenni,  - amire valójában vágytunk - akkor a Pokolban éreztük magunkat. Elszalasztott szerelmek, elszalasztott kapcsolatok, lehetőségek omlottak porrá, és mindez csak azért, mert félelemből nem cselekedtünk. Mi lett volna, ha átadom a helyemet a várandós kismamának, vagy az időseknek a buszon? Mi lett volna, ha elmondom neki, hogy szeretem és hogy mindig is szerettem? Mi lett volna, ha jelentkezem egyetemre? Ezek mind olyan lépések, amiket lehet meg kellet volna tennünk, de nem tettük. Féltünk a visszautasítástól,  a reakciótól, az új helyzetektől és féltünk attól, hogy nem vagyunk elég jók, mit gondolnak rólunk mások, vagy hogy nem fog sikerülni és emiatt  belül vívódtunk önmagunkkal. Mennyi sérelmet és haragot őrizgetünk az évek alatt. Pedig könnyebb lenne a megbocsátás útjára lépni és elengedni. De mi ragaszkodunk ezekhez. Várjuk, hogy Ő keressen, mert mi beszélni akarunk vele, holott csak várunk és nem történik semmi. Miért várunk?
Ha beszélni akarsz vele, írj rá, hívd fel!
Félünk, hogy mi lesz hogyha.... lesz e kínos csönd úgy hogy évek óta nem találkoztunk és nem beszéltünk? És ha lesz, mit számít??? Lejátsszuk sokszor magunkban a párbeszédet, kitaláljuk hogy mit mondjunk majd a másiknak, és még ha úrrá is lesz rajtunk a szorongás, még ha reszketünk, félünk és elsírjuk magunkat, akkor is ki kell mondanunk: Szeretlek.

Ezeket éltem át akkor, amikor megtudtam hogy beteg  és évek óta nem beszéltünk, nem találkoztunk, ugyanakkor én felakartam venni vele a kapcsolatot, de oly sokszor féltem, és ez a félelem volt az, ami miatt nem lehetett ott a fontosabb eseményeimen. Viszont nemrég elmentünk hozzá és mielőtt haza indultunk volna, valamit el akartam mondani neki, mert nem biztos hogy lett volna rá máskor alkalmam. Annyira féltem, szorongtam és zokogtam, de el akartam mondani neki, hogy szeretem. Összeszorult a gyomrom, elcsuklott a hangom, szédültem... És kimondtam! És annyira hihetetlen, de azóta a MENNYORSZÁGBAN érzem magam! Amikor megtudtam, hogy beteg, nagyon sokat sírtam, egyfolytában. Egy rossz családi viszony, mások befolyásolása megváltoztathat mindent, lehet gyerekként még nincs lehetőségünk dönteni, de idősebb fejjel már eldönthetjük, hogy mi az, amit szeretnénk. Én a megbocsátást és a szeretetet választottam. Nem szabad elvesztegetnünk az időnket a haragra, félelemre, neheztelésre, főleg a mi lett volna ha vagy mi lesz hogyha.... kérdésekre. Az élet, észre sem vesszük és elrepül, elszáll és minden perc, pillanat és idő egy ajándék az élettől. Egy olyan ajándék amivel megéri élni, hogy később, amikor már nem lehet megváltoztatni a megváltozhatatlant, ne legyen bűntudatunk olyan lépések miatt, amit nem tettünk meg.

Ezek után döntöttem úgy, hogy többé sosem fogom hagyni, hogy a félelem vezéreljen.

Mégis miért olyan nehéz ki mondani, hogy szeretlek?  Mert nem egy nyelvet beszélünk, illetve nem egy a szeretetnyelvünk. Lehet neki sosem mondták, de a valódi szeretet feltételek nélküli, nem csak akkor szeretünk valakit, ha halljuk is tőle, a szeretet nem köti a szeretetet semmihez és akkor is szeret, hogyha bántottak. Az sem számít, hogy szeretnek e valójában, csak az a fontos, hogy ÉN szeressek és én ezt akarom. Szeretni akarok úgy, hogy ne várjam el, hogy mások is szeressenek. A legcsodálatosabb érzés a szeretet, kár lenne ettől megfosztanunk magunkat. A szeretet egyben lelki béke, megnyugvás és félelmek nélkül való tudatállapot, ha szeretet van miért kéne félnünk? A szeretetben biztonságban érezzük magunkat, és ha a szeretet mellett döntünk beléphetünk a mennyek országába. Mert a Mennyország és a Pokol a Földi lét szimbólumai és mindig van választásunk máshogyan dönteni.